grenadine

Ő talált Bonira először. Talán annak is szemtanúja volt, ahogy szomszédunk - kiben éppen annyi jó szándék volt, mint a Hófehérke gonosz mostohájában -, felajánlott Boninak egy tál halkonzervet. Ő persze rá se nézett volna a konzervre, csak szegény Boni nem tudott ellenállni neki, és ezzel meg is pecsételődött a sorsa. Miután nem maradt Boniban annyi erő sem, hogy hazáig elsétáljon, az utca hideg betonja vált végső nyughelyévé.

Ő pedig, mintha megérezte volna, mi történt, körbeszaladt a környéken, míg rá nem lelt. Ekkor nyugodtan elfeküdt a csendes utca közepén, és nézte, csak nézte, társából miként száll lassan el az élet. Talán tudta, hogy már túl késő, de ha nem is lett volna, se tehetett volna semmit. Csak feküdtek ott mozdulatlanul, egyik apró test a másik mellett.

Megérezhette, hogy vége, ugyanis halk, leginkább jajveszékeléshez hasonlító hangot hallatott továbbra is mozdulatlanul, Boni lassan kihűlő teste mellett. Órák teltek így, talán napokig ott feküdt volna, ha nem találunk rá. Hangosabban jajveszékelt, ahogy közeledtünk felé, majd csak akkor mozdult meg végre, mikor Boni testét is megmozdítottuk, ekkor támadólag a test elé vetette magát, azonban megismerve minket lassan visszahátrált, és csak szigorúan nézett ránk zöld szemeivel. Szótlanul tűrte, hogy elszállítsuk Bonit, majd, bár hosszas kérlelések után, de végül sikerült rávennünk, hogy hazajöjjön. Otthon is csendben maradt, a sarokba ült és szótlanul maga elé bámult, míg el nem nyomta az álom.

Másnap hiába próbáltuk etetni, megtagadott mindennemű táplálékot, és naphosszat csak a sarokban gubbasztott. Ez hetekig nem változott. Ha sikerült is rávenni, hogy egyen valamit, akkor sem fogyasztott egy-két falatnál többet. Fokozatosan lesoványodott, és teljesen szürke lett. Nem Boni volt az első társa, akit elveszített, régen anya is volt, társ, talán olyan barátai is voltak, akikről mi nem is tudunk. Boni elvesztésével azonban senkije se maradt. Egyedül gubbasztott a nappali sarkában, s hosszú hónapokig semmi sem foglalkoztatta az alváson kívül.

Elgondolkoztam, vajon gyötri-e bármiféle lelkifurdalás. Bár azon az éjjelen kitartóan társa mellett maradt, előtte végig ellenségesen viselkedett vele. Boni hiába próbálkozott, hiába hívta játszani, végig elutasította, olykor meg is pofozta, ha az sokáig erősködött.

Most pedig, hogy már nem maradt senki, aki bosszanthatta volna, ő maga kezdett el mindenkihez odabújni egy kis szeretetet remélve. Mint egy érzelgős öreglány, a zárkózott, tartózkodó díva álcáját levetette, és tőle szokatlan módon kérlelte, hogy szeressék. Ha foglalkoztunk vele, hálásan ránk nézett zöld szemeivel, mintha így mondana köszönetet, ha viszont elutasítottuk, sértődötten visszavonult a sarokba vagy kiszaladt a házból, és órákig viszont se láttuk. Néha hetekre eltűnt, de nem rótta fel neki senki, mert eddig még mindig hazatalált. Csak csendben aggódtunk és hívogattuk, hátha nem ment messzire. Talán reménykedtünk is, hátha talál magának egy új társat, és nem lesz többé egyedül.

Néha, mikor megsimogatom, magam is elszomorodom, látva azokat a nagy, zöld szemeket, amikből magány és szomorúság árad. Talán csak nekem tűnik így, talán nem is szomorú, csak fáradt. Végtére is, sosem mondta, hogy magányos vagy szomorú lenne.
A macskák nem beszélnek.

Amikor apuék beköltöztek külvárosi házikónkba, ültettek egy meggyfát, egy sárgabarackfát és egy fügefát. Éveken át csodásan termett a meggy, a barack és a füge, így gyermek- és fiatalkorom szorosan összefonódik ezekkel a gyümölcsökkel. Egyik évben annyi barack termett, hogy ötven üveg lekvárt főztünk belőle. Hetekig narancssárgák voltak az ujjaim, még verset is írtam a barackokról. Ahogy azonban az évek múltak, egyre kevesebb meggy és barack termett. Meggyfánk törzsét megtámadta valamiféle kórokozó, s ha ez nem lenne elég, egy idő után már nem csak a rigókkal, de kukacokkal is osztoztunk a termésen. A barackfa valamivel tovább bírta, míg a sárgabarackok még éretlenül rohadni nem kezdtek a fán, hogy aztán a földre pottyanva már ehetetlenek legyenek.

Aztán egyik évről a másikra nem termett több meggy, később pedig már barack sem. Hátsó kertünk elgazosodott, és az időnkénti fűnyíráson kívül már senki sem foglalkozott vele. Csendes, nyugodt családi életünkben is lassan, évről-évre szaporodtak a viták és összetűzések, észrevétlenül belopva magukat a hétköznapokba. Mint a lassan kiszáradó és megrohadó barackfára, a szülők kapcsolatára is rányomta az élet pecsétje bélyegét, és a viták, akárcsak a meggyben megbújó kukacok, emésztették őket. Az egyetlen gyümölcsfánk a fügefa maradt, amit egy félreértés következtében, még nagyon is élő, termő állapotában tövestül kivágta édesapám. Nemcsak anyunak, de az egész családnak ez a fa volt a kedvence, a kert ékköve, így, ahogy anyu megfogalmazta, „ez volt az utolsó csepp a pohárban”. Két héten keresztül folyamatosan veszekedtek, először csak a fügefa miatt, majd minden más is szóba került, mintha egy összesítést hallottunk volna az elmúlt évek nagyobb vitáiból.

Apu azzal próbált vigasztalni minket, hogy egy gyümölcsfa egyébként sem él 10-15 évnél tovább. Mintha nem is terveztek volna hosszabb távra…

S mégis, mikor a vállára dobta jól telepakolt sporttáskáját, és az ajtóban erőltetett mosollyal búcsúzkodott tőlem és a húgomtól, nem az járt a fejemben, hogy mi lesz velünk, hogy mi lesz apával, vagy hogy hogyan fogunk élni ezentúl…

A gyümölcsfák jutottak eszembe, és az üresség a kertben.